2001 óta, ide s tova már 22 éve, hogy a fiam egy tőlünk több, mint 200 km-re fekvő városba, az ország másik végébe ment tanulni, majd tanulmányai végeztével ott is telepedett le. Ennyi idő alatt jó párszor megtettem már az utat a két város között személygépkocsival is, de leginkább autóbusszal. A távolsági gyorsjárat közel öt órán keresztül falja a kilométereket az országúton és csupán két 10 perces megállóval megszakított pihenést, várakozást engedélyez a menetidő. Ilyen hosszú idő alatt mi mást is tehetnék, mint az elsuhanó tájat figyelem, az évszakok változásainak nyomát kutatom a jármű ablakából nézelődve. Nemrégiben egy nagyon különös tapasztalatot éltem át, ilyen az elmúlt utak során még soha nem történt meg velem. Nyugodtan mondhatom, hogy egész életem során sem. Ha lehetséges akkor a buszon a leghátsó sorban foglalok helyett. Itt az ülések kicsit magasabban helyezkednek el, így jobban látom az utat és a velem együtt utazókat is. Ennek az aprócska momentumnak még fontos szerepe lesz a későbbiek folyamán.
Kora délelőtt felszálltam a járműre és újra útnak indultam fiamhoz látogatóba. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen és néztem ahogyan elhagyjuk az állomást, távolodunk otthonról. Útközben figyeltem a tovasuhanó tájat, a házakat, a fodrozódó felhőket és az egykedvűen dolgukra siető embereket. Ekkor hirtelen a semmiből teljesen váratlanul egy nagyon erős orrfacsaró szag csapta meg az érzékszervemet, még a gyomrom is felkeveredett. Egy csapásra kiragadott komfortzónámból, megszakítva az utazásom monoton ritmusát. Vártam pár pillanatig hátha elmúlik, de sajnos nem így lett, sőt egyre erősödött már-már fizikai rosszullétet okozva. A hátsó sor üléséről elkezdtem figyelni az utasokat, ők éreznek-e valami furcsát, szokatlant. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy mindenki nyugodtan ül, beszélget, alszik vagy éppen az okostelefonján babrál valamit.
- Hát senki nem érzi ezt a fojtogató "illatot"? - tépelődtem magamban.
Tudtam ez ellen most nem tehetek semmit, innen nem tudok kiszabadulni. Egy ilyen, csak számomra érzékelt esemény miatt nem fogják az utazást a jármű vezetői megszakítani. Kiszállni csupán a két megállóban lehet pár perc erejéig. Alig vártam már, hogy az első
ilyen helyre, Pécsen beérjünk. Történt még egy nagyon furcsa "dolog" is menet közben. A közel 5 órás út alatt végig ébren voltam, de a megállóhelyeken mégsem tudtam kiszállni, mert arra a kis időre mind a két alkalommal legnagyobb sajnálatomra elszunnyadtam. Ahogy elindult a megállókból a járművünk azonban érthetetlen módon egyből felébredtem. Le sem tudom írni, hogy milyen csalódást éreztem. Megértettem, hogy most "fogoly" vagyok, a jó Isten bezárt engem ebbe a buszba.
- Amíg meg nem értem, amit ezáltal üzenni szeretne nekem, innen nem fog kiengedni - hatalmasodott el rajtam ez a felismerés egyre jobban. Ebből a csapdából majd csak a végállomáson szabadulhatok ki. Azon törtem a fejem, hogyan éljem túl ezt a gyötrelmekkel teli utazást, ami jól láthatóan csak engem kínzott. Nem volt könnyű megőrizni nyugalmamat és megpróbálni higgadtan végig gondolni mit is tehetnék ebben a helyzetben. Közben magamban többször is felfohászkodtam:
-Istenem! Segíts meg kérlek!!!
Hatalmas erővel kellett kényszeríteni magam, hogy másra figyeljek. Ne magammal foglalkozzam, hanem nézzem a körülöttem lévő látnivalókat, emeljem el tekintetem magamról és a problémámról. Ez eleinte nehezebben ment, de szép lassan, ahogy egyre fogytak a kilométerek kezdtem belejönni. És milyen érdekes eközben egyre kevésbé
éreztem azt a szörnyű szagot, ami teljesen megzavart. Az utazás hátralévő részében végig ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben:
- Miért is történik ez velem?
- Valami okának biztosan kell lenni-e?
- Mit is tanulhatok ebből?
A végállomáshoz közeledve egyre jobban kitisztult előttem a kép, végre kezdtem rájönni, hogy mindez mi okból történt velem. Megértettem, hogy túl sokat foglalkozom magammal és az emberileg megoldhatatlannak vélt gondjaimmal.
- Hol van ilyenkor a hited, Kiben is bízol? - szégyelltem el magam, ezekre gondolva.
Eközben beértünk célállomásunkra, Szegedre. Itt egy csapásra vége szakadt a furcsa megpróbáltatásomnak. Valóságos csoda történt, a "kellemetlen útitársam" - huss egy pillanat alatt elillant, mintha itt sem lett volna. Az átélt különleges tapasztalatért és a "jó szerencsés" megérkezésért hálát adva szálltam le az autóbuszról.
- Bizony igazak a Szentírás szavai - állapítottam meg magamban:
"... az ütközetben (az élet harcaiban) senkit el nem bocsátanak..." (Préd. 8: 8)
Nem térhetünk ki a számunkra kellemetlen élethelyzetekből. Inkább arra figyeljünk, hogy ezektől mit tanulhatunk. A megharcolt csatáktól leszünk erősek, és a próbáktól sem kell félnünk, ha mennyei jó Atyánk erős karját soha el nem engedjük!
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
További pillanatképek, életem apró történéseiből az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése