József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza.

saját fotóm: Tavacska a Jeli arborétumban...
(H.Gy.)

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

1924. júl. 10.





József Attila (1905-1937) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas 
magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.