Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (Laurának)

saját fotóm: Tóparti virágok...(H.Gy.)

Hová merült el szép szemed' világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton keresed?
Nézd a világot: annyi milliója
S köztük valódi boldog olly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Melly, kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak szegénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak ollyan lelhetné.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába;
Egész világ nem a mi birtokunk;
A mennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen olly kicsin tanyán;
Hullámain holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedben hasztalan szorítsz;
Várt üdvöd kincse bánatára lészen,
Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg mint elszállt madár,
Mely vissza jő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arczán hozd fel a derűt;
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyüt.
Vörösmarty Mihály (1800-1855) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos
Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik
legnagyobb alakja.