"Avagy elfeledkezett-e könyörülni az Úr? Avagy elzárta-e haragjában az ő irgalmát?
És mondtam: Ez az én gyengeségem! De megemlékezem az esztendőkről, amikor
az Úr jobb keze hatalmasan cselekedett." (Zsoltárok 77,10-12)
"Amikor Dávid az élet nehézségeiről és veszélyeiről gondolkodott (a 77. zsoltár tanúsága
szerint), ezek oly fenyegetőnek tűntek, hogy az az érzés kezdte gyötörni, hogy Isten elhagyta
őt. Olyan éles fényben látta bűneit, hogy felkiáltott: »Avagy mindörökké elvet-e az Úr?«
(8. vers) Amint kesergett és imádkozott, egyre világosabb látást nyert Isten jelleméről és
tulajdonságairól. Arra a meggyőződésre jutott, hogy amikor előzőleg annyira kétségbeesett
- elsősorban a saját bűnei miatt - csak egyoldalúan látta Isten igazságát és szigorúságát.
Elvetette tehát magától csüggedt gondolatait és érzéseit, úgy mint amelyek lelki erőtlensége, tudatlansága és fizikai gyengesége következményei voltak, amelyekkel szégyent hozott Isten
nevére. Megújult hittel kiáltotta: »Ez az én gyengeségem csupán! De megemlékezem az
esztendőkről, amikor a Magasságos jobbkeze cselekedett!« Emlékezetébe idézte, hogy
Isten mit cselekedett Izráelért. Hitét szilárdan Istenbe vetette, megerősödött és felbátorodott.
Elhatározta, hogy ezentúl nem fog olyan gyorsan emberi ítéletet mondani, nem fog elcsüggedni
és nem veti bele magát a reménytelen kétségbeesésbe. Lelke bátorságot vett, amint Isten
jellemét szemlélte, az ő hosszútűrését, mindent felülmúló nagyságát és kegyelmét, és látta
azt, hogy munkáiban és csodáiban senki és semmi sem korlátozhatja őt."
(E.G. White: 1896. 4. sz. kézirat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése