2018. március 17., szombat

Túrmezei Erzsébet: Az égő arany...

Árvai Márta festménye...

Láttatok már égő gyertyát? Ugye láttatok? Égő papírost is, égő fát is, talán még égő házat is? Hát égő aranyat?
- Azt még én sem láttam, pedig ez a történet mégis arról szól, égő aranyról.
Gombos takácsmester kereste meg szorgalmas, becsületes munkával és tette el boldogan a szekrénybe. Hamarosan szükség lesz rá. Úgyis ritka eset, ha egy tízgyermekes édesapa félre tud tenni valamit keresetéből. Aztán valami borzasztó dolog történt. Mire kellett, mire elő akarta venni, az aranypénz nem volt sehol.
Laci kereste a legderekabban… pedig neki keresnie sem kellett volna. Ő vette észre a szekrényben és mivel olyan csábítóan, gyönyörűen csillogott, ő csúsztatta gyorsan a zsebébe. S azon a rettenetes napon, amikor az egész család az aranyat kereste, úgy égett a zsebében az a pénzdarab, mint a tüzes parázs. Laci ki se bírta, úgy égette, perzselte. Új rejtekhelyet keresett hát neki. De az égő arany új rejtekhelyén se hagyta nyugton. Kivette onnét is, elvitte alkonyatkor a tó partjára.
Sima volt a tükre. Esti imájukat csicseregték a parti fák ágain a madarak. Laci leroskadt a fűbe. Megtegye? Meg kell tennie. Az majd segít. Ott nem talál rá senki. És nem tudja meg senki. Halk csobbanás, és az égő aranyat elnyelte a víz. Legalább nem égeti tovább Laci lelkét.
Igazán nem égeti? Nem! Hiszen elnyelte a víz, sose tudja meg senki. Laci megnyugodott és elfeledkezett az égő aranyról. Teltek, múltak az évek. Laci felnőtt, kitört a háború, s ő is ott menetelt a katonák között. Bátor katona volt, szemébe mert nézni a halálnak. De ott a fronton, a halálveszedelemben megint el kezdte égetni lelkét az égő arany.
- Bár rendezted volna el ezt a régi dolgot bevonulásod előtt, - súgta egy belső hang.
- Tolvaj vagy! Mi lesz, ha Isten ítéletre hív?
A csata alatt olyan elviselhetetlenül gyötörte már a lelkiismeret, hogy elhatározta, megtakarítja azt a lopott pénzt a zsoldjából, hazaviszi az édesanyjának, és beismer, bevall mindent.
Megmenekült. S amikor hazakerült a halál torkából, csakugyan odaadta öreg édesanyjának a megtakarított pénzt, és azt mondta:
- Ezt neked hoztam, édesanyám.
Semmi mást nem mondott. A régi bűnt nem vallotta be. Vajon soha többé nem égeti lelkét az a tó fenekén pihenő, iszap betakarta aranydarab?
Megint eltelt egy-két esztendő. Laci már a maga gazdája volt, meg is házasodott, amikor annak a városnak az életébe, ahol lakott, beleszólt az Isten. Odarendelt valakit, aki erővel, hatalommal hirdette az Ő üzenetét. A templom minden alkalommal zsúfolásig megtelt. A lelkek úgy itták az igét, mint a szomjú föld az eső cseppjeit.
Laci testvérei is azok között voltak, akik az Ige világosságában rádöbbentek bűnös voltukra, s bocsánatot, békességet találtak Jézus vérében. Laci is eljárt a templomba, de büszkén hangoztatta, hogy ő becsületes, istenfélő ember, neki nincs szüksége a megtérésre. Aztán mégis összetört kemény szíve, mert Isten Igéje olyan, mint a sziklazúzó pöröly: a dacos, büszke, kemény szíveket is össze tudja törni. Térdre borult Krisztus megmentő keresztje előtt és új emberré lett.
Ebben a boldog, áldott időben nem jutott eszébe az égő arany. De egyszer, munka közben, mint a villám, cikázott át rajta az emlékezés: valami nincs még elrendezve. Az arany! Az égő arany! Hiába volt a tó fenekén! Még mindig égette a lelkét. Azon a napon Laci nem habozott tovább. Félretette a munkáját, és öreg édesanyjához sietett. Bevallotta bűnét, és szívből bocsánatot kért. Örömünnep volt az a nap az édesanya kicsiny hajlékában. Végre rendben volt minden. Az égő arany nem égetett többé.

Túrmezei Erzsébet (1912-2000),  evangélikus költő, műfordító, tanár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése