 |
| Árvai Márta fotója... |
Éjszaka nagy hó esett, s amikor Pista reggel kitekintett az ablakon, szeme-szája elállt a gyönyörűségtől. Faluvégen laktak, nem látott mást, mint ragyogó fehérséget. Sietve öltözött fel. A nagy bögre tej és jó karéj kenyér is gyorsabban fogyott, mint máskor. Alig várta, hogy kiszaladhasson a hóba.
Néhány falat volt már csak hátra, amikor édesapja hazaérkezett. Míg Pista aludt, ő megjárta a pusztát, felkereste az intéző úrékat. Egész nap sok dolog várja még, csak egy kicsit ül oda melegedni a búbos kemence mellé.
- Nem is könnyű ebben a fehér világban eligazodni – meséli.
- Betakart minden utat a hó… Ejnye ez meg mi lehet?
Valami keményet tapint a zsebében. Előveszi, hát egy levél.
Méghozzá nagyon fontos levél, sürgősen oda kellett volna adni az intéző úrnak. Mi tévő legyen? Nem ér rá még egyszer nekivágni a nagy útnak. De csillogó szemmel, tettre készen elibe áll Pista és lelkesen ajánlkozik, hogy elviszi ő a levelet. Csak a jó édesanyának vannak aggodalmai:
- Ekkora hóban! Amikor út sincsen! Eltévedsz! Megesznek a farkasok!
- Pistának már könnyebb lesz! – pártolja kisfia kérését az édesapa. – Én a nagy csizmámmal tapostam már egy kis utat oda-vissza, neki csak az én csizmám nyomába kell lépnie.
Így történt, hogy Pista jól felöltözködve útnak eredhetett ezen a ragyogó, téli reggelen. Bizony utat nem lehetett látni, mindent betemetett a hó. De neki könnyű dolga volt. Mindig az édesapja nyomába lépett. Ment, amerre a nyom vezette, s gyönyörködött a nagy fehérségben. Még valaki igyekezett ezen a reggelen szapora léptekkel a puszta felé. Az intéző úrék nagyfia érkezett meg a reggeli vonattal karácsonyi vakációra. Későn írt, nem várta senki, hazaindult hát gyalogszerrel, s utolérte a buzgón lépegető kislegényt.
- Hogyan lehet az, hogy te nem tévedsz el ebben a hóban, kisöcsém?
Pista csillogó szemmel és büszkén felelt:
- Édesapám most jött a pusztáról, s én mindig az ő csizmájának a nyomába lépek.
A fiatal teológus mosolyogva nézett a kipirult arcú gyerekre. – Derék fiú vagy. Örülsz, hogy az édesapád nyomában járhatsz? Hát a Király nyomában örömest mennél-e?
S amíg lépkedtek a fehér havon, amerre a nagy csizmák nyoma vezetett. Pista csodálatos dolgokat tudott meg arról, hogyan hívja el a királyok Királya, az Úr Jézus, az embereket, hogy tanítványai legyenek és a nyomában járjanak…
Amikor átadta a fontos levelet, szép, piros almát kapott az intéző nénitől, a fiatal tisztelendő bácsitól pedig egy Újtestamentumot, mert csak az ismeri meg mindig a Király nyomát, aki az Ő beszédét hűségesen olvassa.
Pista úgy érezte, hogy szárnyai nőttek. Nem is ment, de repült hazafelé. Lépkedett a nagy csizmák nyomában és egyre azon örvendezett, hogy ő, Pető Pista, a királyok Királyának a nyomában járhat. Micsoda dicsőséges dolog, de nem mindig könnyű.
Régi pajtása, Miska, sehogyse értette meg, hogy aki a Király nyomában jár, az nem tehet minduntalan rossz fát a tűzre. El is csúfolta anyámasszony katonájának, gyászvitéznek. Akkor reggel is így volt, amikor a folyó jegére hívogatta, hogy csúszkáljanak egyet. Pista tudta, hogy a Király nyoma oda nem vezethet, hisz édesanyja szigorúan megtiltotta. Miska csúfolódva futott le a partról a jégre:
- Nyulam-bulam! Nyulam-bulam! – De szájára fagyott és rémült sikoltásba szakadt a szó, mert a jég reccsent-roppant és Miskát elnyelte a folyó.
- Segítség! Segítség! – kiáltozott Pista.
Felbukkant Miska sápadt, ijedt arca. Most… most odavezet a Király nyoma a jégre… Pista óvatosan rálép, elkapja Miska kezét, húzza… de a súlyos teher alatt tovább hasad a jég… Pista is elmerül a vízben. Maga sem tudja, hogyan kapja el a fűzfa ágát, hogyan kapaszkodik ki az eszméletlen Miskával a partra. Látja, hogy emberek futnak feléjük, aztán nem tud semmiről semmit.
Láztól piros arccal hánykolódik az ágyon. Nem látja, hogy az édesanyja sírva tördeli ágya mellett a kezét. Sokkal szebbet lát. Megy a fehér havon, mint akkor reggel, s előtte ott megy Valaki. Ruhája fehér, fején korona. Mennek egy sugárzó, szép város felé. De a messzeségből segélykiáltás hangzik:
- Pista! Pista!
Miska hangja. A Király megáll és Pistára mosolyog:
- Menj hívd ide Miskát is.
Eltűnik az aranyváros…
- Miért sírsz édesanyám?
Hetek óta az első szó! Elmúlt a veszély. Pista meg fog gyógyulni. Ragyogó arccal betűzgeti már a másik beteg, Miska, irkalapra ákombákom betűkkel írt levelét:
„Bocsáss meg, hogy kicsúfoltalak! Most már én is ott szeretnék menni a Király nyomában. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.”
Túrmezei Erzsébet (1912-2000), evangélikus költő, műfordító, tanár
Néhány falat volt már csak hátra, amikor édesapja hazaérkezett. Míg Pista aludt, ő megjárta a pusztát, felkereste az intéző úrékat. Egész nap sok dolog várja még, csak egy kicsit ül oda melegedni a búbos kemence mellé.
- Nem is könnyű ebben a fehér világban eligazodni – meséli.
- Betakart minden utat a hó… Ejnye ez meg mi lehet?
Valami keményet tapint a zsebében. Előveszi, hát egy levél.
Méghozzá nagyon fontos levél, sürgősen oda kellett volna adni az intéző úrnak. Mi tévő legyen? Nem ér rá még egyszer nekivágni a nagy útnak. De csillogó szemmel, tettre készen elibe áll Pista és lelkesen ajánlkozik, hogy elviszi ő a levelet. Csak a jó édesanyának vannak aggodalmai:
- Ekkora hóban! Amikor út sincsen! Eltévedsz! Megesznek a farkasok!
- Pistának már könnyebb lesz! – pártolja kisfia kérését az édesapa. – Én a nagy csizmámmal tapostam már egy kis utat oda-vissza, neki csak az én csizmám nyomába kell lépnie.
Így történt, hogy Pista jól felöltözködve útnak eredhetett ezen a ragyogó, téli reggelen. Bizony utat nem lehetett látni, mindent betemetett a hó. De neki könnyű dolga volt. Mindig az édesapja nyomába lépett. Ment, amerre a nyom vezette, s gyönyörködött a nagy fehérségben. Még valaki igyekezett ezen a reggelen szapora léptekkel a puszta felé. Az intéző úrék nagyfia érkezett meg a reggeli vonattal karácsonyi vakációra. Későn írt, nem várta senki, hazaindult hát gyalogszerrel, s utolérte a buzgón lépegető kislegényt.
- Hogyan lehet az, hogy te nem tévedsz el ebben a hóban, kisöcsém?
Pista csillogó szemmel és büszkén felelt:
- Édesapám most jött a pusztáról, s én mindig az ő csizmájának a nyomába lépek.
A fiatal teológus mosolyogva nézett a kipirult arcú gyerekre. – Derék fiú vagy. Örülsz, hogy az édesapád nyomában járhatsz? Hát a Király nyomában örömest mennél-e?
S amíg lépkedtek a fehér havon, amerre a nagy csizmák nyoma vezetett. Pista csodálatos dolgokat tudott meg arról, hogyan hívja el a királyok Királya, az Úr Jézus, az embereket, hogy tanítványai legyenek és a nyomában járjanak…
Amikor átadta a fontos levelet, szép, piros almát kapott az intéző nénitől, a fiatal tisztelendő bácsitól pedig egy Újtestamentumot, mert csak az ismeri meg mindig a Király nyomát, aki az Ő beszédét hűségesen olvassa.
Pista úgy érezte, hogy szárnyai nőttek. Nem is ment, de repült hazafelé. Lépkedett a nagy csizmák nyomában és egyre azon örvendezett, hogy ő, Pető Pista, a királyok Királyának a nyomában járhat. Micsoda dicsőséges dolog, de nem mindig könnyű.
Régi pajtása, Miska, sehogyse értette meg, hogy aki a Király nyomában jár, az nem tehet minduntalan rossz fát a tűzre. El is csúfolta anyámasszony katonájának, gyászvitéznek. Akkor reggel is így volt, amikor a folyó jegére hívogatta, hogy csúszkáljanak egyet. Pista tudta, hogy a Király nyoma oda nem vezethet, hisz édesanyja szigorúan megtiltotta. Miska csúfolódva futott le a partról a jégre:
- Nyulam-bulam! Nyulam-bulam! – De szájára fagyott és rémült sikoltásba szakadt a szó, mert a jég reccsent-roppant és Miskát elnyelte a folyó.
- Segítség! Segítség! – kiáltozott Pista.
Felbukkant Miska sápadt, ijedt arca. Most… most odavezet a Király nyoma a jégre… Pista óvatosan rálép, elkapja Miska kezét, húzza… de a súlyos teher alatt tovább hasad a jég… Pista is elmerül a vízben. Maga sem tudja, hogyan kapja el a fűzfa ágát, hogyan kapaszkodik ki az eszméletlen Miskával a partra. Látja, hogy emberek futnak feléjük, aztán nem tud semmiről semmit.
Láztól piros arccal hánykolódik az ágyon. Nem látja, hogy az édesanyja sírva tördeli ágya mellett a kezét. Sokkal szebbet lát. Megy a fehér havon, mint akkor reggel, s előtte ott megy Valaki. Ruhája fehér, fején korona. Mennek egy sugárzó, szép város felé. De a messzeségből segélykiáltás hangzik:
- Pista! Pista!
Miska hangja. A Király megáll és Pistára mosolyog:
- Menj hívd ide Miskát is.
Eltűnik az aranyváros…
- Miért sírsz édesanyám?
Hetek óta az első szó! Elmúlt a veszély. Pista meg fog gyógyulni. Ragyogó arccal betűzgeti már a másik beteg, Miska, irkalapra ákombákom betűkkel írt levelét:
„Bocsáss meg, hogy kicsúfoltalak! Most már én is ott szeretnék menni a Király nyomában. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.”
Túrmezei Erzsébet (1912-2000), evangélikus költő, műfordító, tanár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése