Amikor így karácsony táján összegyűl a család és szemügyre vesszük a hazatért csemetéket,
feltűnik, hogy az egyik milyen jó színben van, a másik meg talán egy kicsit fakóbb, mint rendesen.
A hónapokig visszatartott szülői aggodalom ilyenkor kitombolja magát.
feltűnik, hogy az egyik milyen jó színben van, a másik meg talán egy kicsit fakóbb, mint rendesen.
A hónapokig visszatartott szülői aggodalom ilyenkor kitombolja magát.
Ha a gyerek túlságosan piros: – Te, nincs neked lázad?
Ha sápadtabb egy kicsit: – Nem érzed magad rosszul?
A gyerekek persze élénken tiltakoznak minden gyanúsítás ellen – délutánra mozi és korcsolyázás
az ígéret… – de a szülő nem hagyja magát.
az ígéret… – de a szülő nem hagyja magát.
– Itt a hőmérő, mérd meg magad.
A hőmérőnél álljunk meg egy szóra. Nem olyan mindennapi hőmérőről van szó. Ez a szerszám a családhoz tartozik, mint – mondjuk – a kakukkos óra, vagy a nagyanyám damasztterítője, “amilyent ma már nem szőnek…”
Egyszóval: ez a hőmérő megbecsült családi darab, mely a gyermekbetegségek hőskorában ott citerált kezünkben, látta aggódó tekintetünket és talán velünk örült, amikor nem kellett lázat
mutatni. Most is kivettük ütött-kopott bádog tokjából és odaadtuk a betegjelöltnek, hogy mérje
meg magát. A gyerek gyanútlanul dugta hóna alá, és az idő leteltével gyanútlanul adta oda a szülőnek.
mutatni. Most is kivettük ütött-kopott bádog tokjából és odaadtuk a betegjelöltnek, hogy mérje
meg magát. A gyerek gyanútlanul dugta hóna alá, és az idő leteltével gyanútlanul adta oda a szülőnek.
– Na! Nem mondtam!
– Mi az?
– Majdnem harminckilenc.
– De édesanyám…
– Semmi édesanyám. Azonnal be az ágyba!
A gyerek lefeküdt, de az anyai önkény itt még nem állt meg.
– Mérd meg magad te is.
Kislányom alaposan lerázta a hőmérőt, és – valami érdekes olvasmányban elmélyedve – oda se nézett, amikor anyja kihúzta a hóna alól.
– Rettenetes!
– Mi?
– Mars az ágyba!
Fiam későbben csendesen megjegyezte: – Legalább te se mégy moziba…
Estefelé már olyan volt a lakás, mint egy kórház. Feleségem gyanakodva nézett rám is, de mivel én nem hagytam magam, hát megmérte magát.
– Harmincnyolc-nyolc… – mondta kicsit fáradt hangon –, már egész nap nem jól éreztem magam, csak nem akartam mondani.
És lefeküdt ő is.
Este még dolgoztam. A hőmérő azonban ott feküdt asztalomon és addig kísértett, amíg titokban megmértem magam.
Harmincnyolc-nyolc… – hogy a tűz pusztítsa el… és leráztam és újra mértem. Nem engedett a 38.8-ból. Csak akkor kezdtem érezni, hogy a hideg borzongat egy kicsit és a fejem is mintha fájna…
Reggel azonban kifogástalanul ébredtem és most már csak azért is bedugtam a hőmérőt: 38.8!!
Hohó! Itt valami nincs rendjén.
Vásároltam egy új hőmérőt. Megmértem magam. Alig nyögte ki a 36.9-et. Hát így vagyunk? Otthon elő a régit. Harmincnyolc-nyolc!!
– Na, gyerekek, akartok-e moziba menni?
Fél óra alatt egészséges volt a család. Feleségem ugyan azt mondta, hogy ő már reggel akarta mondani… de ez nem változtatott a lényegen. A régi hőmérőt ünnepélyesen, de erélyesen földhöz vágtam, az újat pedig elzártam. És azóta egészségesek vagyunk!
Fekete István (1900-1970), József Attila-díjas magyar író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” egyik legismertebb művelője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése