És gyermekek nőnek fel mély szemekkel,
Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,
És ezt az utat járja minden ember.
S édes gyümölccsé érik a fanyar mag,
S halott madárként éjidőn lehullva
Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap.
És mindig fú a szél, és mindig újra
S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat,
És zsibbadoz tagjaink kéje-búja.
A réten utak futnak, szerte sok vak
Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok –
Fenyegetők s halálosan aszottak…
Mért építették őket? S nem hasonlók
Egymáshoz? És nem érnek soha véget?
Mért sáppadok, mért sírok, mért mosolygok?
S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?
Felnőttünk már, örök magányosok,
Céltalan vándorai csak a térnek.
Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?
S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”
Szavából mélység és gyász úgy csorog,
Mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése