Árvai Éva: Én mégis elmegyek...

 

Kicsi patak partján, 
Vadvirágos réten 
Ülök elmerengve 
A zöld erdőt nézem 

Hallgatom távolban 
Vadgalambok búgását, 
Hallgatom közelben 
Patak suttogását. 

Patak suttogását, 
Erdő üzenetét, 
Madár csicsergését 
Virágok beszédét. 

Mind azt mondják nekem, 
Maradj itt örökre, 
Élj boldogan köztünk, 
Minden mást felejtve. 

Ide már nem ér el, 
Ami árthat neked, 
Mind így marasztalnak, 
Én mégis elmegyek 

Odamegyek, ahol
Nehezebb az élet
Ahol nem nekem szól
Minden madárének.

Hol fárasztja lelkem
A szokatlan lárma
A csöndes magányból
A zajos világba.

Tudom, hogy a zajban
Nehezebb az élet
De szívembe zárva
Elviszem a csöndet.

Tudom, az emberek
Rosszak tudnak lenni,
De itt megtanultam,
Mindenkit szeretni.

Tudom, hogy a rossz győz,
A jó mindig gyenge,
Az igaz tiporva
Az erény letörve.

A könnyű élettel,
Küzdés cserél helyet,
Hogy ha ezt választom.
Én mégis elmegyek.

Hattelek, 1964. I. 14.

Árvai Éva: Élni szeretnék...

 

„Maradjatok én bennem”………..Ján.15:4

Élni szeretnék, újra élni Benned
Örök jóság és örök Szeretet,
Mert sivár puszta a lélekölő térség,
Mely Nélküled betölti szívemet.

Mert nem lehet úgy igazán szeretni,
Szeretet nélkül meg üres az élet,
Csak fázós, félénk, gyáva a szívem,
Hogyha nem érzem magamba erődet.

Mert nem lehet így igazán nevetni,
Csak küzdelem, örökös békétlenség,
Öröm nélküli tengődés az élet,
Béklyóba köt ez az erőtlenség.

Mert nem lehetek így áldás, csak átok,
Csak teher vagyok embertársaimnak,
Nem adhatok mást csak a magam rosszát,
És fájó teher vagyok önmagamnak.

De máris érzem, bár még alig kértem,
Hogy meghallgattál, s betöltöd szívemet,
Mert nagy vagy Te, csodákat tenni képes
Örök jóság, végtelen Szeretet.

Hattelek, 1963. XI. 25.

Árvai Éva: Csalódás...

 

Szép ez a világ,
Szép az ég, szép a föld,
Szép a fű, szépek a csillagok.
Én mégis úgy érzem, hogy nem jó élni,
Hogy halni jó és hogy én meghalok.

Miért is éljek én, szomorú gondok,
Borongós árnyak, sóhajok között?
Minden napon egy szebb jövőt várjak
És problémázzak kis dolgok fölött?

Csalódtam az életben, csalódtam önmagamban
Csalódtam emberekben, hát ez is valami?
Csalódhatsz mindenben, csak abban ne csalódj
Ki minden problémád meg tudja oldani.

Van még boldogság, tiszta, igazi,
Amely nem mámor, nem önszuggesszió
És ebben nekem is részem lehet,
A boldogság még ingyen kapható?

Vajon megbékélek-e még önmagammal,
Szépnek látom-e ezt az életet,
És lesz-e ember ezen a világon
Akit barátomnak nevezhetek?

Hattelek, 1962. VI. 3.

Árvai Éva: Béke...

 

                                                     aját fotóm: Séta a tóparton...(H.Gy.)

Mennyi sóhajjal, könnyel várták,
Már ezrek a békét és most is várják,
Hányszor hangzott el ez a szó a háborúban,
Bajban, veszélyben, bánatban, viharban. 

Örök remény, nem teljesülő álom,
A békét én is vágyó szívvel várom,
Mert bánat éget, háborog a lelkem,
Mindig kerestem, de sohasem leltem. 

Hol van a béke? Városok zajában,
A feledésben, a nagy rohanásban?
Vagy a magányban, az egyedüllétben
Ha remeteként tengődöm az életem?

Vagy barát keblén, vagy család körében
Hol van a béke, hát merre keressem?
Mindenütt voltam, mindenfelé jártam,
Igazi békét sehol sem találtam.

Mentem a zajba, elfáradt a lelkem,
Mentem magányba, nyugalmat nem leltem.
Mentem baráthoz, de csalódtam benne,
A béke valóban csak álom lenne?

Nem lehet álom, van igazi béke!
Elmúlhatatlan, amelynek nincs vége
Amely akkor is enyém, drága kincsem,
Ha külső feltétel a békéhez nincsen.

Ha nem szeretnek, mellőznek, lenéznek
Barát elfelejt, ha nehéz az élet
Mert ez a béke itt van a szívemben,
Megtaláltam az örök szeretetben.

Hattelek, 1963. XI. 4.

Árvai Éva: Búcsú...

 

Nehéz válni attól, akit szeretünk,
Visszatekintünk, ha más tájra megyünk,
Bár nekünk, akik múló időben élünk,
Minden percben búcsú az életünk.

A kedves perc is elmúlik örökre,
Nehéz bánat is könnyebb lesz idővel,
Kedves, vagy fájó a jelen számunkra,
Nem tart örökké, mindig búcsúzni kell.

A búcsú fáj, mert benne él a kétség,
Őszi lombhulláskor, lesz-e még tavasz?
Ha válunk egymástól, látjuk-e még egymást?
De van reménység, ígéret és vigasz.

A mi életünk, bár örök búcsúzás.
Nem őszi hullás, örök válás, halál,
A mi szemünk, mert hitszemekkel nézünk,
Mindezeken túl, egy szebb jövőt talál.

A búcsú fáj, de csak akkor, ha örök.
A remény, a szívünk édes balzsama,
Arra mutat, ahol már nem lesz válás.
Őszi lombhullás, kétség, halál soha.

Hattelek, 1964. IX.

Árvai Éva: Emberek, testvéreim...

 

Szemükben megtört az élet,
Szívükben megtört a remény,
Életük jókedvtől szegény,
Felettük halálos a végzet.

Az élet vad viharában,
Mikor nyugalmat nem leltek,
Egy dacos nemmel feleltek,
Az Életmentő szavára.

És élnek így nagy bánatban,
Nem gondolnak a jövőre,
Miért is néznének előre,
Nincs reményük szebb világban.

A vértanúkat nem szánom,
Mint őket, mert azok bátrak.
Síron túl szebb jövőt látnak.
Hős halálukat csodálom.

De úgy élni, úgy halni meg,
Hogy nincs értelme, célja már,
Most jólét vegye körül bár,
Szörnyű tudni a végzetet.

Érettük hullanak könnyeim,
Hő imám értük esdekel,
Hogy válasszák az életet,
Mert emberek, testvéreim.

Hattelek, 1963.

Árvai Éva: E világ olyan idegen…

 

Országpusztító fegyverek sötét halmaza
Veti a világra fenyegető árnyékát,
És közben százötven millió ember éhezik.
Miért nem teszi az ember cselekvéssé jószándékát?
Bárhogy gondolom, sehogy sem értem,
E világ olyan idegen nekem.

Ölnek, rombolnak, lopnak, haramia módon,
Az aljas szándékú emberek kedvtelésből.
S ha nem tehetnek nagy rosszat, hát legalább
Csalnak csempésznek, csúnyát csinálnak a szépből.
De hát miért? Sehogy sem értem,
E világ olyan idegen nekem.

Tánczene szól őrült zsivajjal, bömböléssel,
S erre rázza magát vadul az ifjúság.
Borgőzös éj után mámoros fejjel ébred,
És könnyelműen, felelőtlenül él tovább.
Miért élnek így? Sehogy sem értem
E világ olyan idegen nekem.

A látszat a fontos, a belső tartalom semmi,
S ha az ember belefárad az ilyen életbe,
Hát szórakozni megy a hétköznapokat feledni,
Ha nem bírja tovább, idegcsillapítót vesz be.
Ez a megoldás? Sehogy sem értem.
E világ olyan idegen nekem.

Pedig én itt nőttem fel ebben a világban,
E föld legét szívom, e föld sarát taposom,
És belém ivódott a rossz, mint növénybe a nedv,
Mert a világnak én is szerves része vagyok.
Mindhiába, én mégsem értem,
E világ olyan idegen nekem.

De idegen nekem a rossz önmagamban is
És idegen mindenütt a világon
És amíg szenvedés, gyűlölet lesz a földön,
Addig sohasem lesz ez a föld az én világom.
De ha idegen is e föld nem bánom,
Mert én a jóság megújult világát várom.

Hattelek, 1964. I. 9.