Kiss Sándor: Fedél nélküliek sorsa...

Úgy olvassátok ezt a verset, hogy egy hajléktalan írta arról, milyen fedél nélkül élni.

“Kedves Olvasói eme soroknak!
Gondolom írásaimhoz lassan hozzászoknak!
Kiss Sándor vagyok, Kecskemét Jókai utcából.
Üdvözlöm Önöket!”

A kilátástalanság mezeje bimbódzik szívükben,

Feslett rongyokban vajon mi jutna eszükbe.

Borgőzős arcukon vonaglik a kannás Halál

Jöttében-keltében segítséget nem talál.

Sanyarú életük bársonyán hullámzik a közelgő vég,

Utolsó útjukat nem világítja semmi fény.

Szívükben szüntelenül pislákol a vak remény.

Fetreng a hajléktalanság fertőző mocskában,

kisiklott életük keserű poklában.

Megkeseredett kőkemény szívek sorba.

Ülj mellénk boldogság ölelő társnak,

hisz az emberek lelkük mélyén fáznak.

Távolba révedő tekintettel verítékben áznak,

bús kísérői e kísérteties magánynak.

Az éjszaka komoran nyirkos sötétje,

az éjvilági lámpás csillan a szemében.

Hancur kacaj átfut némán rajtuk,

pár forintért könyörög remegő ajkuk.

A hold sugara aranylik homlokukon,

amikor vézna kezük élelem után kutat.

Némán, lehajtott fővel a megvetés árnyékában,

sóhajtó közöny béklyóként szorítja magában.

Életük virágos színpadán,

legördül a sötét gyűrött függöny.

Mély álomba merül egy fájó gondolat

kialszik minden csillag fénye a nap alatt.

Jégcsapokon aláereszkedő verejtékek hullanak,

nekik ez semmiség csupán múló pillanat.

Te Mindenható Magasságos bővelkedjél nékik,

régmúlt fénykorukat újra-újra élik.

Szemükben a nap halvány sugara csillog,

élettelen teli érzés mindenkit megfog.

Emelt fővel búcsúznak a kihunyó nyártól,

születtek ők is egy vérző szívű anyától.

Hajléktalanok megfakuló gyöngye,

lecsordul az arcukon a kilátástalanság könnye.

Kiss Sándor, 65 évesKecskemét

Forrás: https://felfedel.cafeblog.hu/2018/11/12/ma-egy-csodalatos-vers-vart-minket-a-postafiokunkban/