(A fotó készült a Szegedi Fűvészkertben)
Mondtam már neked: szeretem a fákat!
Talán csak azért, mert kicsit olyanok,
Mint mi emberek, teli látszólag
áthidalhatatlannak tűnő kettősséggel.
Gyökér-hálózatuk mélyen kapaszkodik
A földalatti világ titkos ösvényein.
Szeretnénk elfutni, de röghöz vagyunk kötve
Eközben ágainkkal, karjainkkal
Az eget ostromoljuk, de vajon hiába?
A tavaszi reménység jótékony keze
Leveleket aggat az ágakra, eltakarva
Mindazt ami szemünket bánthatja.
Nyáron a fák gazdag lombozatuk
Mögé rejtőzve álarcot hordoznak,
Engedik, hogy ágaikon a bánat
Éjfekete madárkái otthonra leljenek.
A fák őszidőn ezerszínben pompáznak,
De aztán színt játszó díszruhájuk alól
Lehull a képmutatás álarca, mely
Fátyolként ráborul az álomittas tájra.
Tél idején feltetszik az igazság pillanata
A vadhidegben pőrén dideregve
Meglátszik mindegyikünk csupasz valója.
Girbe-gurba göcsörtökkel díszes
Létezésünk alól feltárulnak az eddig rejteni
Próbált hibánk, elővillan valódi jellemünk.
Mégis hiszem, hogy egyszer a fák
is felnőhetnek a magas égig!
Mégis hiszem, hogy egyszer mi is a
fény felé növekedhetünk!
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
További verseim az alábbi linken megtekinthetőek:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése