 |
| saját fotóm: Tóparton...(H.Gy.) |
Testvér, - az én kezem megátkozott.
Embert, dolgot, lelket, gondolatot,
Semmit se tudok megfogni vele.
Csak belemarkolok a semmibe.
Nézd ezt a bús, üres mozdulatot:
Nem is levegő, amit megfogok,
Levegő: szelíd, meleg földi – semmi -.
Csak a világűr hideg semmije
Tud ilyen kegyetlenül üres lenni.
Kapaszkodnék én akármibe már,
De karfa, korlát, horgony, szalmaszál,
Minden kisiklik a kezem közül,
S a hiba kezemben van egyedül.
Kétségbeesve nézem, hol a part,
S csodálkozom: a víz felett mi tart?
Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem?... -
Talán egy Kéz, mely láthatatlanul,
Bár én nem fogom - fogja a kezem.
hogy minden ponton győzni tudjon.”Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti
erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése