A természet Istenről beszél - Zöld rejtély a természet cukorgyárában...

     Most nem a krimiregények "zöld könyvtáráról'' van szó. A titok mégis zöld, legalábbis a mi
szemünk számára. Már sok-sok esztendeje, hogy a német Julius von Sachs (1832-1897) botanikus 
hatalmas felfedezésre jutott, megalkotta a fotószintézis elméletét.
E felfedezés szerint a fű és a levelek a víz és a levegő puszta keverésével cukrot állítanak elő. Ez a
tény megdöbbentette ugyan a tudósokat, de új reményeket is keltett. Ha ezt megteheti egy zsenge
kis növény, mennyire inkább megteheti azt az ember, akinek rendelkezésére jól felszerelt, modern 
laboratóriumok állnak? Van bőven levegőnk és vizünk is -- lesz cukor minden mennyiségben. Csak el 
kell lesni a növények titkát és --megszerezni a szabadalmat. Igen, a szabadalmat, mert föltalálásról
van szó. Csakhogy kinek a föltalálásáról? Mindenekelőtt azonban ismerkedjünk meg a találmánnyal!
     A mikroszkóp szeme előtt eltűnik a zsenge levél, és helyette egy összetett üzemi berendezés 
jelenik meg. Minden szál fű, minden levél tulajdonképpen tökéletes automatikus üzem. Minden kis
levélben precíz gépek működnek, a modern gyárakhoz képest egy levél akkora, mint egy egész város. 

Szépen meg lehet különböztetni az egyes "gépeket'', valamint a feldolgozási "eljárásokat'' a
természet cukorgyárában. Jól látszik, hogy miként és hová jut be az alapanyag, hol dolgozzák fel,
és hol raktározzák el azt. Látni ugyan lehet, és le is lehet írni, de megérteni és megismételni
szinte semmit sem lehet belőle. Mintha egy távoli bolygón volnánk, amelyen kitűnően szervezett 
munka folyik; jók az összeköttetések, tökéletes az összhang a gépek között, minden automatikusan 
megy végbe -- de sehol egy élőlény.
     Tény, hogy a levél vagy a fűszál elektronikus fotoszintetikus szerkezetek, amelyek a 
leggazdaságosabban és a legegyszerűbben automatikus eljárásokkal veszik magukba a víz 
molekuláit, hogy azokat megmagyarázhatatlan technikával egyenesen oxigénre és hidrogénre 
bontsák. A hidrogén a levegőből kapott széndioxiddal vegyülve cukorrá válik. Az eljáráshoz 
szükséges energiát pedig a napenergiából veszi. A klorofill-berendezések az energia 
legkisebb részeit, a fotont egyszerűen rabul ejtik. A napelem e módszerét a tudósok még le sem 
tudják írni, nemhogy megvalósítsák. Ehhez sokkal jobban meg kellene ismerni az anyag fölépítését
és lényegét, éppen úgy, mint az élő sejt fölépítését és lényegét.
     Hogy megértsük egymást: sem az anyag fölépítése, sem az élet lényege -- számunkra nem tabu. 
A keresztény ember is örül a tudomány eredményének és remélheti, hogy egy napon, a fűszál vagy
a levél mintájára, az ember is elő tudja majd állítani a cukrot a víz és a levegő vegyítésével. Arról van 

csak szó, hogy ezek a feladatok és eljárások -- amelyektől a modern tudomány még oly messze van --
már tökéletesen megoldódtak a természetben az ember megjelenése előtt, még mielőtt az ember 
elkezdett volna feladatokat vállalni, és megoldásokat keresni.
     Csodálhatjuk a természetet, de saját kenyerünket továbbra is kétkezi munkánkkal tudjuk csak 
megkeresni! Művelnünk kell a földet, hizlalnunk kell a jószágot, ahelyett, hogy növény módjára
a levegőből és a vízből kapnánk az édes eledelt.      Mintha valaki már megelőzött volna bennünket a
fölfedezésekben. "Valaki'' és nem "valami'' -- tehát személy. A tárgyak (és a természet, mint a 
tárgyak összessége) éppen azért nem mondhatók személynek, mert nem tudnak feladatokat vállalni,
és nem tudnak megoldásokat keresni; azaz -- nem tudnak gondolkozni. Minden fűszál egy modern
üzem tökéletes tervét és megvalósítását hordozza magában. Az anyatermészetnek nincs módjában
a fölfedezés szabadalmát megvásárolnia. Ő "valami'', és nem "valaki''. Az a Valaki, aki hozzánk
hasonló, de ügyesebb és idősebb tőlünk, mintha rejtőzne, de zseniális tettei nem hagynak nyugton 
bennünket -- és mi keressük Őt.


Történet Zivko Kustic: A természet Istenről beszél c. könyvéből...