Weöres Sándor: Ábrahám áldozása...

Izsáknak hátán rőzseköteg

s én hozom a lángot az éjben.
Szent bérced, Uram, rideg-meredek.
Szikláin az űrbe fölértem.
Kifullad a mell, elcsuklik a térd,
megroskad, aki a csúcsra fölért,
metsző nyilallás a szívében.

Elhoztam a kést és egy-fiamat,
hogy törlődjék az adósság.
Máglyámon a lángoszlop kifakad,
mint ágon a nyíló rózsák.
Ott fönn mindent beborít a halál,
ébren csak a hűség csillaga áll,
hűs csillagod, állandóság.

Parancs-szavadat dördülte az ég:
Izsákom, kicsi cselédem
áldozzam néked. Nem hiszi még,
hogy atyja a gyilkosa légyen.
tiéd a legbölcsebb akarat,
jótetteiden szeplő nem akad,
érzem, vallom, de nem értem.

Kérdezte Izsákom: "Édes apám,
itt vagy te a tűzzel, a késsel,
de hol van az áldozat? édes apám,
kit vágsz, mit vágsz le a késsel?"
Feleltem néki: "Gondos az Úr,
kis bárányt küld ide áldozatul,
azt vágom majd le a késsel."

Gyermekgyilkos mindannyi szülő:
nem-lévőt létbe rántott
és meghal, aki e világra kijő -
Te rended ez így: legyen áldott.
Parancsod, Uram: kit egy éj gyönyörén
megöltem már: másodszor is én
öljem meg e gyermek Izsákot.

Parancsod, Uram, szentség nekem.
nem kérdhetem én, mivégre,
pengémet a gyönge torokra teszem,
pernyén sercegjen a vére!
Majd hajnalod újra fejemre hull
s mint elszáradt fa, magtalanul
tárulok a sugaras égre.

Jó vagy - tudom én, de nem érthetem:
ím nyílik a mennyek boltja
és éledez, örvend, zeng a szívem!
gödölyét küldtél a bokorra:
minket fölemelsz és áldozatul
értünk ártatlan gödölye hull
vergődve a vérbe, pokolba.