Reményik Sándor: A Bethesda partján

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...

Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,

Ó csigalassan kúszó nappalok,

Ó végevárhatatlan éjjelek!

Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,

Ó tehetetlen kín, maró csömör,

Ó nagy alkalmak örökre múlása,

Kis, édes percek tovasuhanása

Hasztalanul, megfoghatatlanul, -

Hiába termett datolyát a pálma

S hajtott ki az olajfa vigaszul.

Harmincnyolc esztendeig volt beteg,

Mindenki terhe, magának teher, -

Harmincnyolc ólomlábú év alatt

A fátum mindent elcserél-kever

A lélekben, a mély műhely-homályban.

Ez a szív kővé keményedhetett,

Túlcsordulhatott alázatosságban,

Harmincnyolc esztendeig volt beteg:

Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,

Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,

Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,

Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,

Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...

A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:

Leszállani szent, megszállott vizébe,

Mikor rájön a nagy 'háborodás',

Mikor rászáll az Isten angyala,

Súlyos szárnyával sújtja a habot,

S gyöngy-buborékként a titkos mélyből

Fakadnak a megmentő balzsamok.

A Tó... közel volt, s mégis messze volt,

Elérhetetlen, mint a csillagok.

A többiek mégis csak lejutottak,

Lejutottak a bénák, a vakok,

Valaki vitte, támogatta őket,

Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,

S ki soká tűrt, sokáig vérezett,

Egyszer mégis elsőnek érkezett.

Csak ő, csak ő nem érkezett oda...

Nem volt, ki támogassa, levigye,

Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,

Oly bűnös élő-halott teteme,

Hogy ember-erő el nem bírta többé.

Elmúlt megint a szent háborodás,

A nagy alkalom, a boldog varázs,

Elszállt megint az Isten angyala.

A halott öröm utolsó leánya:

A halványzöld fürtű tündér-remény,

Az is a világ végére szökött.

Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul

A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.


Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti 
erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.